....a magányosság ellen.
Manapság egyre többen szenvednek az egyedülléttől. A társ nélkül élő emberek különösen ilyenkor ünnepek idején viselik el nehezen a magányt. Könnyítsünk a helyzetükön néhány jó szóval, egy kis odafigyeléssel, szerető gondoskodással. Ha időben jön a segítség, akkor sokkal kisebb az esélye a súlyos lelki betegségek, mint például a pszichózisok, személyiségzavarok kialakulásának. Cikkünkben a magány kialakulásának okait keressük, s felvázolunk néhány gyógyuláshoz vezető hagyományos, és alternatív megoldási lehetőséget.
A magány és az abból fakadó betegségek nemcsak az egyén, a társadalom problémáit is tükrözik. A teljesítménykényszer, a sokszor szinte teljesíthetetlennek tűnő elvárások óriási terhet jelentenek az emberek számára. Akadnak, akik ezt a súlyos batyut nehezen mozdítják, sokszor még segítségük sem akad, mert magukra maradtak, elváltak vagy egyedülálló öregemberek.
A társadalom egyre többet és többet követel a tagjaitól az élet minden területén. Az egzisztenciális megterhelés oly mértékű, hogy a pénz utáni hajsza közben az emberi kapcsolatok ápolására már nagyon kevés idő marad. A legnehezebb helyzetben azok a leszakadó rétegek vannak, akik nem vagy csak nagyon nehezen tudnak megfelelni a sokasodó elvárásoknak. Ők a legveszélyeztetettebbek, hiszen kicsi az esélyük arra, hogy a munkában helytálljanak.
Nem könnyű a helyzete azoknak a családoknak sem, ahol a szülők elváltak vagy az egyikük meghalt. A gyermekét egyedül nevelő szülő és a csonkacsaládban felnövő gyermek rokoni, baráti, szomszédi kapcsolatok híján elszigetelődik a társadalomtól, s a hosszantartó magányérzet hatására szorongóvá, depresszióssá válik. Van, aki önszántából választja az egyedüllétet, mert a szabadságát képtelen feladni. A szingli lét egyre divatosabb életforma. Gyakorlói ugyan nem kényszerülnek a társas lét által diktált kompromisszumokra, ám a nehézségekkel sokszor egyedül kell meggyürkőzniük, s a magány burka alatt olykor meglehetősen sötéten látják a világot.
A gazdaságilag fejlett társadalmakat már évtizedek óta az idős emberek számarányának növekedése jellemzi. Az egyedülálló éltes emberek már nehezen kötnek új ismeretségeket, ezért közöttük sokkal több a magány miatt betegeskedő, mint a fiatalabbak körében. Sokszor nem is olyan betegek, mint amilyennek látszanak, egyszerűen csak társaságra vágynak, ezért látogatják oly gyakran a rendelőintézeteket vagy hívják ki magukhoz a háziorvost.
Az elmagányosodás kialakulásához hozzájárulhat a számítógép függőség is. Aki életének nagy részét a monitor bámulásával tölti, az a komputer rabjává válva elszigetelődik a valóságtól, a személyes kapcsolatait feláldozza a virtuális valóság oltárán.
A hosszantartó egyedülléttől szenvedők különféle betegségek jeleit mutathatják az enyhe depressziótól a súlyos pszichózisig bezárólag.
A magányos emberek leggyakoribb betegsége a depresszió. Rossz a közérzetük, nincsen kedvük semmihez, sötéten látják a körülöttük lévő világot, elszigetelődnek a környezetüktől. Az általános lehangoltsághoz szorongás is társulhat. A beteg különféle fóbiáktól szenved, például fél idegen emberektől, vagy nem mer beszállni a liftbe. Ez általában az idősebbekre jellemző. A fiatal betegek életét a jövőtől való félelem, az egzisztenciális szorongás
keseríti meg. A visszahúzódottan élő emberek gyakran válnak szenvedélybeteggé. Az alkohol és a kábítószer a két leggyakrabban használt pótszer, amely időlegesen elfeledteti a beteggel kínzó magánya fájdalmait. A depresszióhoz, a szenvedélybetegséghez nemritkán különféle pszichoszomatikus betegségek - enyhe vegetatív zavarok, gyomorfekély, angina pectoris stb.- is társulnak.
A magány által kiváltott betegségek közé tartoznak a pszichózisok és a személyiségzavarok. A személyiséghasadásban szenvedők olyannyira elszigetelődnek a társadalomtól, hogy sokan közülük saját kezükkel vetnek véget az életüknek.
A terápiás lehetőségek meglehetősen sokrétűek. Az ambuláns kezelés része az egyéni illetve a csoportterápia. A beteg a terapeutával, csoportos kezelés esetén betegtársaival dolgozik együtt érzelmi problémái, élményei feldolgozásán.
Alternatív gyógymódként kínálkozik a kineziológia, amely a régi beidegződések törlésével új viselkedésmód kialakításával hoz enyhülést a beteg számára.
A gyermeküket egyedül nevelőknek segítséget jelenthetnek azok az egyesületek, ahol a hasonló helyzetben lévők, hasonló problémákkal küzdők kicserélhetik tapasztalataikat, s egyeben lelki támaszt is nyújthatnak egymásnak.
Anthony de Mello a hagyományostól eltérő megközelítése szerint boldogtalanságunk okaként nem nevezhetjük meg a magányosságot. Úgy véli, a harmónia hiánya az emberek alaptalan elképzeléseiben keresendő. A társadalom nyomására olyan programok íródnak az emberek fejében, amelyek alkalmazásával kizárólag torzítva látják a körülöttük lévő világot.
Az egyik ilyen hamis elképzelés az, hogy nem lehetünk boldogok mindazon személyek, dolgok nélkül, akik, illetve amelyek körülvesznek minket. Sokszor éppen azért érezzük boldogtalannak, magunkat, mert arra figyelünk, amink nincs, s nem arra, amink van. Torz látásmódunk félelmeket, bűntudatot, szorongást, ragaszkodást gerjeszt, elhiteti velünk, hogy a jövőben kell boldognak lennünk, ezért nem a jelenre összpontosítunk. Az is alaptalan elképzelés, mely szerint a világot meg kell változtatnunk ahhoz, hogy boldogok lehessünk benne.
De Mello kijelenti: boldoggá vagy boldogtalanná nem a világ tesz minket, hanem a saját gondolkodásunk, a világról alkotott képünk. A boldogságot tehát önmagunkban kell keresnünk.
A magányos, társaiktól elszigetelten élő embereknek érdemes lenne elgondolkodniuk azon, hogy rossz programjukat (a többi emberé éppúgy hibás, csak ők még nem betegedtek meg!) miként változtathatnák meg. A változás nagyon nehéz, hosszadalmas folyamat, ráadásul lehet, hogy bizonyos gátak működésbe lépnek, ugyanis arra is be vagyunk programozva, hogy teljes mértékben megbízzunk mindazon feltevésekben, téveszmékben, amelyeket a kultúránk, a hagyományaink, vallásunk belénk plántált. Azonban ne riadjunk vissza ezektől a gátaktól. Folyamatosan kísérteni fognak utunkon, de ne adjuk fel!
Elmagányosodásunknak van valamiféle programunk szerinti oka. Ez lehet például az, hogy haragszunk a világra, mert valaki, vagy valakik kellemetlenségeket, sérelmeket okoztak nekünk. Ám úgy is tekinthetünk ezekre a személyekre, hogy a velük és a világgal való negatív kapcsolatunkat a programunk diktálja csupán. A negatív érzések helyett akár nyugodtan is fogadhatjuk az emberek kellemetlenkedéseit, hiszen ők csak azt cselekszik mi lényegük, legyen az jó, akár rossz. Ha ekképpen sikerül a zaklatottságot nyugalommá változtatni, akkor a reakcióinkat a bennünk lévő béke és szeretet diktálja majd, s nem az a vágy, hogy a hibás programunknak engedelmeskedjünk. Érdemes ezt a módszert folyamatosan gyakorolni, hatására megváltozhat az embertársainkhoz való viszonyulásunk, s örökre búcsút inthetünk a magánynak.
Kiss Eszter
